Vékony Gábor: Magyar őstörténet - magyar honfoglalás.

Nap Kiadó. Bp., 2002. 223. p.

Régóta várt, nagy jelentőségű könyv jelent meg a magyar néppé válásról Vékony Gábor tollából. Történeti tudatunk és a régi történelemről birtokunkban lévő kép eddigi legnagyobb változásának vagyunk tanúi. Nem szenzációhajhászásról van szó, hanem valódi tudománytörténeti fordulat kezdetéről. A szerző kevesek által olvasott kis példányszámú szakfolyóiratokban, évkönyvekben, időnként nehezen elérhető (például bolgár nyelvű) írásaiban a téma specialistái számára részletekben korábban már megírta a mostani könyv szinte valamennyi gondolatát. Vagyis a történelmi rekonstrukció fokozatosan, apró mozaikokból állt össze imponáló tablóvá. Mindez most kerül a széles közvélemény elé. „Véglegesen le kell számolnunk azzal a téves történeti rekonstrukcióval, amely szerint a mai magyar nyelv előzményét beszélő népesség kárpát-medencei megtelepedése csak 900 körül, az ún. honfoglalással történt volna” – írja.

Megdöbbentőnek hangzik, hogy Vékony szerint ennyire rosszul ismerjük népünk régmúltját! Ezek szerint tudósok generáció rossz nyomon jártak? Az eddig ismert kép úgy alakult ki – írja Vékony Gábor – hogy szervesen továbbéltek a tehetséges 13. századi történetírók, Kézai Simon és Anonymus korabeli kombinációi. Helyettük, mellettük jobb a korabeli forrásokra és főleg a nyelvekben megőrződött történelemre támaszkodni. Az eddigi kép bizonyos előfeltevések kritikátlan elfogadásán alapult. A biztosnak vélt dolgokhoz mindig csak hozzátettek. Anélkül azonban, hogy meggyőződtek volna róla, szilárd alapokra építkeznek-e.

Nyelvtudomány – írott történeti források – régészet. Csakis ebben a fontossági sorrendben lehet helyes megállapításokra jutni, fejti ki meggyőzően a szerző. Önmagukban a régészeti módszerek nem alkalmasok néptörténeti kutatásokhoz, az egykori embercsoportok tevékenységeinek kb. 15 %-a lenne megismerhető az összes régészetileg feltárható ismeretanyag begyűjtése esetén is. A régészeti adatokat csak a nyelvtörténeti adatokkal összefüggésben lehet helyesen értékelni. A finnugorokkal kapcsolatba hozható történeti források csak az i.e. 5. században indulnak és egészen az újkorig elég gyérek. A finnugor nyelvrokonságot viszont már a 17. században észrevették. Részletes áttekintést ad az uráli (finnugor és szamojéd) népekről. A nyelvcsalád fejlődéséről, idegen nyelvi (főleg indogermán) kapcsolatairól. Szellemes megfogalmazása szerint a ma élő kis népek egy törzsében és vaskosabb ágaiban elkorhadt, kidőlt fa földre zuhant ágai. Tisztáz egy régi tévedést: a ’magyar’ népnév nem finnugor eredetű. Több már az ókori forrásokban szereplő, azóta kihalt népről deríti ki a szerző, hogy finnugorok voltak: venédek, basztarnák, poikinok, akatzirok. A régi finnugor népek tehát nagyobb szerepet játszottak és részben jóval délebbre is éltek Kelet-Európában, mint eddig gondoltuk.

Az uráli kor az. i.e. VI-V. évezredben volt. Ekkor az uráli nép a Volgától nyugatra és délre élt és nem az Urál hegység jóval északabbra lévő, Nyugat-Szibériába is átnyúló térségében. A korai „uráliak” szomszédságában éltek a korai indogermánok. Régi nyelvi kapcsolatok arra utalnak, hogy a megtelepült életmóddal, állattartással és földműveléssel kapcsolatos szavakat tőlük vették át a finnugorok ősei. A finnugor őshazát az Oka folyó vidékére helyezi, déli irányban Voronyezs környékéig kiterjedően. A Volga neve a magyar ’völgy’, vogul ’vólj’ szóval kapcsolatos. A finnugor kor kései szakaszában, az i.e. III. évezredben már az eke használatára is vannak adatok. Sokkal fejlettebb civilizáció rajzolódik ki nyelvi és régészeti adatok alapján, mint korábban hittük volna.

Az ugor kor legfontosabb újdonsága a lótartás, az i.e. III. évezred végén jelenik meg. A lótartás fejlődésében szerepet játszhattak a Volga-vidékre költözött elámi csoportok. A gyümölcstermesztés, oltás ismeretét nem csak nyelvi adatok, hanem egy előkerült bronzkori szemzőkés is utal. Palánk-kerítéssel, árokkal körülvett jelentős népességű falvak voltak ekkoriban. Már a II. évezredben megjelenik a vasművesség, igaz a ritka vasfegyverek értéke ekkor még az aranynál is nagyobb lehetett. A korai ősmagyar kor már az i.e. II. évezred végén kezdődik és az i.sz. 5. századig, a hun-korig tart. A magyar nyelv és az ősi pontuszi-balkáni nyelvek (dák, geta stb.) közt közvetlen átvételre valló nyelvi adatok vannak. Ezekre az átvételekre valahol a Dnyeper vidékén kerülhetett sor. Ide tartozik ’szőlő’ szavunk. A ’küszöb’ szó is idézhető, ami már fából épült boronaházakra utal a vaskorban (i.e. I: évezred). Ugyanekkor fejlődnek ki a szkíta kapcsolatok. Hérodotosz feljegyzései és máig élő folyónevek alapján a szkíta-kori magyarságot Vékony a Donyec tágabb vidékére helyezi. Korai iráni átvétel ’vár’ szavunk is. A Hérodotosz által a budinok földjén említett hatalmas fa erődítményt a Vorszkla melletti Bijszkkel azonosítják. A ’székely’ népnév a magyarság eredeti önelnevezése lehet. A szkíta korból származhat, kapcsolatba hozható vele egy szkíta király – görögül leírt – Szkülész neve.

A magyar nyelvbe a bolgár-török jövevényszavak – mert adórendszerre, igazságszolgáltatásra, vagyis állami működésre utalnak - csakis a Kárpát-medencében, az avar birodalom keretei között kerülhettek.  Középiráni jövevényszavaink is az alföldi szarmata lakosság beolvadásának köszönhetőek. Délszláv eredetű jövevényszavak (ebéd, ecet..) ugyancsak kizárólag 800 előtt kerülhettek a magyarba. A székely népnév adott formájában való bekerülése a nyugati délszlávok és tőlük a németek nyelvébe nem történhetett másutt, sem később. Vagyis a magyarság végleges kialakulásának fő színtere a Kárpát-medence, ideje pedig az avar kor. A későbbi magyar államiságra is az avar korszak jellemzői öröklődnek. A magyar nyelvű lakosság eredetileg nagyobb területen élt a Kárpátoktól keletre is. Ezt régészeti és helynévi adatok bizonyítják.

Az Irtis mentén, az Altáj-hegység előterében a 8. század közepén felbukkanó ’Ala Juntlug’ népnév azonos a honfoglaló magyarok régi neveként feljegyzett ’szavartoi aszfaloi’ népnévvel. Mindkettő ’tarka lovú lovasok’ jelentésű. A „honfoglaló magyarok” nem bolgár-török, hanem köztörök nyelvet beszéltek. Nyelvük a mai baskírok nyelvével közeli rokon (a két népnév is egymás testvére). A honfoglaló magyarok története szorosan kötődik a besenyőkhöz, akik állandó szomszédaik voltak. Európában 860 táján jelennek meg, 880 táján csatlakoznak hozzájuk a kavarok. Vékony szerint 894-ben először a frank Pannóniát foglalják el, majd a Dunán átkelve támadják meg a bolgárokat. Először a Kárpát-medencében, másodjára a Balkánon. Ezek a kombinációk kissé mesterkélten hatnak, a források szó szerinti értelmezése esetén tulajdonképpen érvényes magyarázatok lehetnének, azonban nem szabad arról sem elfeledkeznünk, hogy lehetnek ügyetlen megfogalmazás következményei is. Magam egyet értve a honfoglaló magyarok 894-es teljes kárpát-medencei hódításának gondolatával, a bolgárok és a pannóniai frankok elleni támadást inkább egyidejű eseménynek vélem.

Amikor a történész kevés adattal dolgozik, óhatatlanul feltételezésekbe kell bocsátkozzon. Ezek a kombinációk nem mindig időtállóak. Ilyennek tekintem a törzsnevek Vékony általi személynévként történő értelmezését. Bíborbanszületett Konstantin ezekről a kavarok csatlakozása kapcsán beszél és megemlíti, hogy „ma” is – értsd 950 táján – megvannak. Nyék, Megyer stb. nevű személyekről viszont nem maradtak fenn adatok. Felmerül, hogy amennyiben ezek a 9. században éltek, hogyan hagyhattak a Kárpát-medencében annyi helynévi nyomot. Ha meg a 10. század közepének szereplői lettek volna, miért nem említik őket korabeli, vagy akár későbbi írott források? Megjegyzem, Konstantin a besenyő törzseket éppúgy ’genea’ néven említi. Maga Vékony állítja, hogy a besenyők és a honfoglaló magyarok egymással szinkronban mozogtak az Altáj vidékétől a Kárpátokig. Miért lett volna merőben más politikai, törzszsövetségi rendszerük? Ugyanezen okból vonható kétségbe Vékony Gábor hipotézise a három főméltóság (nagyfejedelem, gyula, harka) és a három néprész (honfoglaló magyar, kavar, székely) kapcsán? A honfoglaló elitből származó krónikások a székelyeket következetesen a ’hitvány’ jelzővel lenézően említik, a ’gaz’ besenyők társaságában. Vagyis a székelyek aligha lehettek részei a ’hétmagyar’ törzsszövetségnek, vezérük (?) pedig aligha lehetett a három törzsszövetségi méltóság egyike.

Jogos lehet a feltételezés, hogy a ’székelyek’ (a később is annak nevezettek) eredetileg a frank Pannonia –azaz a Nyugat-Dunántúl - területén laktak, ez jól magyarázná csoportkénti elkülönülésüket a többi magyar nyelvűtől. Írásuk, a székely rovásírás az avar kori rovásírás egyenes folytatása.
A „honfoglaló magyarok” tehát ázsiai eredetű keleti török nyelvűek voltak és éppúgy beolvadtak nyelvileg a meghódított kárpát-medencei (mai értelemben vett) magyar népbe, mint a bolgár-törökök a meghódított balkáni szlávokba. Mai népnevünket és államiságunkat köszönhetjük nekik. Nyelvileg – és a nagy-nagy többség etnikailag – nem tőlük származunk. Igaz, az elsődleges névadó anyáknak köszönhetően, már náluk is megjelentek ősmagyar névadási jellegzetességek, erre éppen Árpád neve az egyik példa. Európába költözésük (860 körüli idő) óta a „honfoglaló magyarok” feleségei között már lehettek – többek közt - keleti ősmagyar nők is.

A hatalmas ismeretanyag összegzéseként elkészült művel lehet vitatkozni, de csak komoly tárgyi érvekkel érdemes. A fő kérdésben, a magyar nép kialakulásának valószínűsíthetően helyes megismerésében a szerző jó úton indult el. Összességében megállapíthatjuk, korai történelmünk „vékonyítása” jól sikerült. | Dénes József
 
Eredetileg megjelent: Vasi Szemle LVII. (2003) 122-124.