ÖRÖKSÉGVÉDELEM

ATREUS

TANÁCSADÓ ÉS SZOLGÁLTATÓ
BETÉTI TÁRSASÁG


9735 Csepreg, Hunyadi u. 14.
telefon: 06 94 365 593
mobil: 06 30 857 2755
e-mail: atreus@pr.hu
Legfrissebb bejegyzések:
2015-12-03
"Élő Vár Zemplénben" című kiemelt turisztikai projekt bemutatása | részletek
FÜZÉRI FELSŐVÁR TURISZTIKAI HASZNOSÍTÁSA,RÉSZLEGES MŰEMLÉKI REKONSTRUKCIÓJA A rekonstrukció célja, hogy Füzér vára – a 16-17. századból fennmaradt gazdag tudásanyag felhasználásával...
2015-11-25
329 év után elérte eredeti magasságát a Regéci Vár öregtornya | részletek
Felkerült az öregtoronyra a tetőzet, így az I. Lipót császár és király parancsára 1686-ban lerombolt vár 329 év után elérte eredeti magasságát – mondta el Virág Zsolt projektmenedzser (Magyar...
2015-11-22
Az Egri Érseki Palota projektjének műszaki zárása | részletek
2015. november 20. Érseki Vagyonkezelő Központ EGRI ÉRSEKI PALOTA KULTURÁLIS, TURISZTIKAI ÉS LÁTOGATÓKÖZPONT SAJTÓKÖZLEMÉNY AZ EGRI ÉRSEKI PALOTA KULTURÁLIS, TURISZTIKAI ÉS...
Minden bejegyzés

Kristó Gyula: A korai Erdély (895-1324).

Szegedi Középkortörténeti Könyvtár 18.
Kiadja: a Szegedi Középkorász Műhely. Szeged, 2002. –326 old.

A régi ország túlsó szélén is érdeklődünk Erdély régmúltja iránt. Már csak amiatt is, mert a szélső területeken, a központtól távol gyakran mutatkoznak – vélt vagy valós – párhuzamos jelenségek. Elég legyen csak arra utalnunk, hogy a közelmúltban több kiváló szerző is olyan nézetnek adott hangot, hogy a Nyugat-Dunántúl az Árpád-kor kezdeti szakaszában ritkán lakott határövezet („gyepűelve”) lett volna.

A szegedi középkorászok szellemi vezetője az évtizedek óta rendkívül termékeny szerzőnek mutatkozó Kristó Gyula. Aki figyelemmel kíséri eddigi munkásságát, tudja hogy rendkívül következetes szerzőről van szó, aki azonos módszertani hozzáállással nyúl témájához. Egy-egy kérdésben tett korábbi megállapításához, megoldási javaslatához mindig ragaszkodik, tekintet nélkül a másoktól kapott kritikai észrevételekre. Nyilvánvalóan a kérdések egy részében igaza is van és jól teszi, ám tőle eltérő, jó javaslatok, rekonstrukciók is léteznek, ami elgondolkodtató kellene legyen a joggal nagy tekintélyű szegedi történész számára is.

Ennyire összefoglaló igénnyel az eredetileg 1986-ban megjelent „Erdély története” óta senki sem írt a témáról. Előbbi monográfia vonatkozó fejezeteit egymástól és egymás megállapításaitól is függetlenül írta a régész Bóna István és a történész Makkai László. Kristó munkája – mivel egy szerzős – az ilyesféle belső ellentmondásoktól mentes.

Mindenki tudja, mennyire kényes téma egy még ma is etnikailag vegyes, többfajta népi-nemzeti romantikától érintett terület régmúltjáról írni. Kristó nagyon helyesen szögezi le, hogy mindenféle torzítástól, manipulációtól mentesen szabad csak megközelíteni a problémákat. Nem vezethet senkit sem olyan szándék, hogy objektív tényeket elhallgasson, vagy hamis színben tüntessen fel. A történeti kérdéseknek nincs a szerzők nemzeti hovatartozásától függő külön-külön megoldása.

A teljes korrektség azt kívánja meg, hogy ahol elvben több megoldás is nyitott, ott azt jelezzük. Sajnos ezeknek a régi koroknak egyenetlenek a forrásadottságai. A kevés adatból nem mindig egyértelműek a levonható következtetések. Nem árt hangsúlyozni a megfelelő forráskritika szükségességét. Az ember szubjektumából fakad, hogy neki tetsző rekonstrukciókat hamar elfogad és tényként kezel. Holott ezek nem biztos, hogy időtállóak!

A románok eredete és régebbi története tipikusan ilyen kérdés. Mintha süketek párbeszéde zajlana. A történeti adatok, a nyelvtörténeti tények és a földrajzi nevek is egyaránt azt bizonyítják, hogy a románság nem őshonos mai hazájában. Megjegyzem, a magyarság sem. Történeti tény viszont, hogy a magyarok előbb jelentek meg és évszázadokon keresztül összemérhetetlenül fontosabb szerepet játszottak Erdélyben, mint a mai többségi nemzet képviselői. Kristó – mások eddigi megállapításaival összhangban – helyesen mutatja ki, hogy a románok a könyvben vizsgált korszak végén jelennek meg. Ebből azonban a jelenre nézve semmi sem következik!

Ami viszont vitatható, a magyarokkal kapcsolatos feltételezések sora. Mivel a 10. századdal kapcsolatos hiteles történeti források – néhány közvetett utalástól eltekintve – gyakorlatilag hiányoznak, csak a régészeti leletekre és a földrajzi nevekre lehet támaszkodni. Mind a kettőre kell is, de megfelelő kritikával. A történész szerzőre sajnos jellemző egyes régészek felfogásának summás elfogadása. Az erdélyi kérdésekben különösen jártas Bóna István és Benkő Elek véleményeiről van szó, akik kétségtelenül megérdemelt szakmai elismerést élveznek. Azonban ők is szükségszerűen előzetes elképzeléseik kereteibe próbálták elhelyezni az ismert tényanyagot. Két tényező miatt azonban kritikával kell fogadnunk az ő – jelenleg sokak, főleg a témát kívülről szemlélők által elfogadott -  nézeteiket. Az egyik tényező a viszonylag kevés ismert és feltárt lelőhely, a másik pedig a „régészeti” keltezések történeti használhatósága, annak nyilvánvaló korlátai.

A Kristó által javasolt rekonstrukciónak ezek a gyenge pontjai. Olyan súlyú következtetéseket alapoz – Bóna és Benkő nézeteinek kritikát nélkülöző követése miatt - a kis számú és vitatott interpretációjú régészeti leletre, amelyeket azok nem bírnak el. A két legkomolyabb kérdést az erdélyi vármegyék kialakulásának és a székelyek Erdélybe településének története jelenti.

A várak körül megszervezett megyék kialakulása persze nemcsak Erdély, hanem az egész egykori Magyarország történetének alapkérdése. Mivel a Királyhágón túl a középkorban hét megye létezett, természetesnek tűnhet, hogy német elnevezése Siebenbürgen lett, ami a hét várra, illetve a hozzájuk tartozó megyére utal. Ezzel szemben Kristó kritikátlanul elfogadva Binder Pál ötletét, a nevet a Binder által vélt egykori ’Cibinburg’-ból, Szebenvárból magyarázza. Bóna történeti rekonstrukciós kísérlete szerint a megyék központjaiban ismert várak kivétel nélkül Szent István korában, a keresztény monarchia megszervezése során keletkeztek volna. A két vitatható nézet eredőjeként Kristó kijelenti, hogy az erdélyi megyék csak a 13. századra alakultak volna ki. A tartomány egyházi és világi igazgatási székhelyét Gyulafehérvárt is csak kb. Szent László korától alakították volna ki Kristó szerint. Neve sem a 10. századi Gyula nevű fejedelmekre (vagy a „gyulákra”) menne vissza, hanem a 13. század elején élt Kán nembeli Gyulával lenne kapcsolatba hozható.

Ez lenne az objektív igazság? Kristó szerint már csak azért sem keletkezhettek korábbi központok, mert a honfoglalók nem is szállták meg Erdélyt, a mégis előkerült honfoglaló lovas-temetkezések szerinte valamiféle katonai őrhelyekre, sőt azok láncolatára utalnának. A létező köznépi sírokban pedig a gyepűelvét benépesítő szlávok nyugodnának. Utóbbiról csak annyit, hogy a nomádoknál ismert gyepű-elvék lakatlan térségek, pont az a lényegük! Vagyis Kristó ötlete ebben a vonatkozásban a puszta logikával sincs összhangban. A magyar lakosság betelepülése csak 970 után kezdődne, ekkor is csak az északi területekre? Itt alakult volna ki Kristó elképzelése szerint a gyulák eredeti központja, Doboka vára.

A másik alapvető kérdés, a székelyek eredete és Erdélybe településük története. Itt a régebbi és a mai történészi rekonstrukciók sokszor egymásból táplálkoztak. A téma korántsem tekinthető megoldottnak, vagy lezártnak. A magyar kutatók közt talán abban mutatkozik némi egyetértés, hogy a székelyek mai lakóhelye nem elsődleges, nem a 894-re keltezhető honfoglalás óta folyamatos. A mai helyre költözés (költöztetés) időpontja és oka azonban megfejtésre vár. A Kristó által javasolt – régészeti „alapon” – 12. század végére tett költözés mindenképpen indoklásra, magyarázatra szorulna. Az ok a határvédelem lett volna – jó, tegyük fel -, de miért pont akkor? Ugyanezzel véli magyarázni a szászok betelepítését is. Ez utóbbi is valamiféle alátámasztást igényelne, ha már ilyesmivel érvel a szerző. Eszerint mondjuk a szepességi szászokat is valamiféle lengyel veszély miatt telepítették be?

A székely áttelepülés általa vélt módját nyelvészeti, helynévi és régészeti érvekkel próbálja alátámasztani, azonban egyik sem igazán meggyőző. A nyelvészeti érv az, hogy a Székelyföld nagyon heterogén nyelvjárási szempontból, a Kárpát-medence legkülönfélébb magyarlakta részeivel mutat egyezéseket. Ez véleményem szerint csak azt támasztja alá, hogy a székelyek eredetileg is magyar nyelvűek kellett legyenek és eredeti származási helyük valóban sokféle lehetett valamikor. A földrajzi nevekkel folytatott argumentációt nem lehet komolyan venni. A vélt egyezések, hasonlóságok a Székelyföldön és az ország más részein ismert helynevek között a magyar földrajzinév-adás sajátosságaiból adódnak. A legtermészetesebb dolog, hogy azonos jelentésű helynevek a Kárpát-medence legkülönbözőbb tájain is előfordulnak. Feltűnőbb viszont, hogy a székelyek által lakott terület helynévanyaga miben sem különbözik a többi magyarlakta vidék névanyagától. Pedig egy ilyen késői mesterséges áttelepítés során joggal számíthatnánk valamilyen markáns eltérésre (mint ahogy a 13. században telepített területeken a Felvidék, vagy éppen Nyugat-Dunántúl egyes részein ez megfigyelhető)! A régészeti érv Benkő Elek feltételezéséből származik, aki szerint Keresztúr-szék területén a 12. század végén olyannyira megszaporodnak a településekre utaló régészeti lelőhelyek, hogy abból egy új etnikum, a székelyek bevándorlása következtethető ki. Nem árt azonban figyelmeztetni a „régészeti keltezések” ingatag, szubjektív voltára. A későbbinek vélt lelőhelyek „megszaporodása” leginkább a kerámia-keltezések szubjektív óvatosságával magyarázható, vagyis azzal, hogy a szakemberek (talán tudat alatt) azt gondolják, ha későbbinek mondok valamit, azáltal kisebb a tévedés kockázata. Emiatt van relatíve kevés vagy egyáltalán nincs is „korai” lelőhely.

Viszont meg kell valahogy magyarázni a székelyek megyerendszeren kívüliségét. Azok az érvek helytállónak tűnnek, amelyek alapján a székelyek másodlagos lakóhelyének véljük a mai Székelyföldet. A háromszékiek esetében ez nyilvánvaló, hiszen (sepsi, orbai és kézdi székelyek) nevük magyarázataként bizonyosan a mai Szászföldön található (Szász)Sebes, (Szász)Orbó, és (Szász)Kézd neve áll. Nem ennyire nyilvánvaló (bár történetírásunkban evidenciaként kezelik) a telegdi székelyek bihari származása. Kristó is csak átmeneti állomásnak tartja a mai Mezőtelegd körüli, Sebes-Körös-menti völgyet. A trágyázott földre utaló telekkel kapcsolatos „Telegd” helynév a magyar nyelvterület bármely részén előfordulhatott, akkor is, ha ma csak a bihari előfordulás ismert. A szintén Biharban ismert Székelyszáz – egy várnépi század elnevezése - sem támogatja a telegdi székelyek ottani „őshazáját”, hiszen a székelyek nem voltak várnépek, nem tartoztak a várispánsági rendszerbe. A székelyekre utaló helynevek az egész Kárpát-medencében elterjedtek. Vékony Gábor új feltételezése szerint a székely az etnikai, nyelvi értelemben vett magyar nép eredeti önelnevezése lehet!

A leglogikusabb megoldás talán az lehetne, ha a székely szervezet kialakulását a keresztény monarchia megye-szervezetének létrehozása elé tesszük. Területi értelemben is már ekkor együtt kellett legyenek a későbbi Székelyföldet majdan benépesítő székelyek, hiszen utólagos összegyűjtésüket, annak okát és módját igen nehéz lenne észérvekkel alátámasztani. A megyerendszer kereteibe már nem voltak beilleszthetők – mert az már kialakult – amikor új hazájukba költözésük (költöztetésük) feltételezhető. Ennek nyilván oka kellett legyen! Nem árt tehát megnéznünk, hol van olyan terület, ahol régészeti és helynévi adatok szerint magyar nyelvűek élhettek, de utóbb eltűntek (elköltöztek) a területről. Ez a vidék a mai Morvaország és Alsó-Ausztria. A kiürítésre nyilván a Géza fejedelem és a német uralkodók közti megegyezés miatt kerülhetett sor, valamikor 972 és 991 között. Talán ekkor és innen költöztetik a székelyeket Erdély keleti és déli, mindaddig ritkán lakott területeire, megtartva korábbi – fejedelemkori – nomád módra kialakított szervezetüket. Éppúgy, mint később a kunok esetében, egyben tartva az értékes könnyűlovas katonai erőt.

Mindezzel csak arra kívánjuk felhívni az olvasó figyelmét, hogy minden kérdést célszerű következetesen, elfogultság nélkül végiggondolni. Egy dolog van, ami soha nem nélkülözhető, a módszeres kritika. A már megoldottnak vélt problémák sem jelenthetnek tabut, hiszen csak így juthatunk el a történelem hitelesebb megismeréséhez. | Dénes József

Eredetileg megjelent: Vasi Szemle LVII. (2003) 656-658.


Ajánlja a cikket ismerősének | Nyomtatható verzió | Cikk tetejére

Add a Facebook-hoz
Az oldalon szereplő információk, képek és publikációk szerzői jogvédelem alatt állnak. | Minimum felbontás: 1024 x 768 | Grafika és kivitelezés: Civertan Grafikai Stúdió